Üzempszichiátriai Hírlevél No. 6

A Magyarországon kevésbé ismert, ám angol nyelvterületen divatos és sikeres írónő, Anne Perry – nem tévesztendő össze a betegápolás elméletéről és gyakorlatáról több könyvben, többek társaságában értekező Anne (Griffin) Perryvel – ma tölti be 70. életévét. Némi fantáziával természetesen felsorolható számtalan érv, melyek e hírlevél hasábjain saját jogon is helyet biztosítanának a történelmi időkben játszódó, rejtélyes detektívregények szerzőjének, William Monk megmintázójának (aki a változatosság kedvéért Adrian Monkkal nem keverendő – bár ha a lingvisztika eltérésekben megmutatkozó egyezőség-elvét tartjuk szem előtt, talán mégis rokonságban állnak…) E szép évforduló kapcsán azonban itt fontosabb, hogy Juliet Hulme is 1938. október 28-án született. Ennek így látszólag ugyan semmi értelme, de ha összekapcsoljuk a két nevet és a szóban forgó időpontot, erre jutunk: Londonban 1938. október 28-án látta meg a napvilágot Anne Perry, aki a keresztségben a Juliet Marion Hulme nevet kapta.

„Az Anne Perry nem írói álnév, hanem a hivatalos és egyetlen nevem” – mondja az írónő a honlapján. Ha így van, akkor természetesen a „boldog születésnapot” kizárólag Miss Perry-t illeti. De azért mi mégis foglalkozzunk egy kicsit a nemlétező Hulme kisasszonnyal. És mivel őt – ezek szerint – ma sehol nem találnánk, tekintsünk a régmúltba. Nem kell egészen Monk idejébe, a 19. századba visszatérnünk, elég az 1950-es évekig kalandoznunk. De nem a ködös Albionba, hanem a párás Aotearoába. Ott is a christchurch-i Viktória parkba.
1954. június 22-ről 23-ra virradóra Juliet Hulme önmagáról és az elmúlt délelőttön történt eseményekről a következőket mondta: „15 éves vagyok, a szüleimmel élek. Az utóbbi két évben nagyon közel kerültem Pauline Yvonne Parker Rieper-hez. A kapcsolatunk az iskolában kezdődött. Gyakran járt nálam és én is gyakran látogattam meg őt otthon, ezen kívül napi rendszerességgel telefonáltunk egymásnak. [A szüleim válása miatt apámmal Dél-Afrikába kell költöznöm.] Pauline velem akart jönni és én is azt szerettem volna, ha jön. Beszéltünk egymással erről és mindketten úgy véltük, hogy az anyja akadályt jelenthet. Elhatároztuk, hogy elmegyünk vele a Viktória parkba – ez megfelelő helynek tűnt a probléma tisztázására. Azt is elterveztük, hogy viszünk magunkkal egy harisnyába tekert téglát. […]
Tegnap Pauline felhívott és megkért, hogy kísérjem el őt és az anyját a parkba. Tudtam, hogy ez lesz az a kirándulás. Korábban soha nem voltunk ott együtt. Körülbelül öt évvel ezelőtt én már jártam a Viktóriában, azt viszont nem tudom, hogy Pauline is volt-e már ott.
Tízóraira mentem hozzájuk, nem sokkal délelőtt 11 után értem oda. Vittem magammal egy újságpapírba csomagolt féltéglát. A garázsunk közeléből szereztem. Mikor megérkeztem, odaadtam Pauline-nak, aki beletette egy harisnyába. Miután tízóraiztunk, Mrs. Rieper, a lánya Pauline és én a parkba mentünk. A tégla és a harisnya Pauline táskájában volt. Beültünk a park teaházába, de mivel elszaladt az idő, nem is beszélgettünk a dél-afrikai utazásról.
Teázás után lesétáltunk a fák közötti úton. Mrs. Rieper kis idő múlva azt mondta, hogy forduljunk vissza.
Én mentem elől. Vártam, hogy rátámadnak Mrs. Rieper-re. Aztán hangokat hallottam a hátam mögül. Hangos és dühös hangokat. Veszekedtek. Visszafordultam. Láttam, hogy Pauline megüti az anyját a harisnyába dugott téglával. Elvettem tőle és én is megütöttem vele. Félelmetes volt. Azt hittem, hogy egyetlen ilyen csapás elég a halálához. Kértem Pauline-t, hogy segítsen. Iszonyú volt. Mrs. Rieper rángatózott. Lefogtuk. Amikor otthagytuk, akkor már mozdulatlan volt. Az erős csapásoktól a tégla kiszakadt a harisnyából. Arra nem emlékszem, hogy Mrs. Rieper bármi érthetőt mondott volna. Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meghalljak bármit is. Mindketten visszamentünk a tea-pavilonhoz és azt mondtuk a tulajdonosnőnek, hogy Mrs. Rieper elesett és megsérült.
Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért mentünk a Viktória parkba. Talán abban reménykedtünk, hogy ha ráijesztünk Mrs. Rieper-re, akkor beleegyezését adja, hogy Pauline és én együtt maradjunk… De az első ütés után már tudtam, hogy kénytelenek leszünk megölni.
Ez a háromoldalas vallomás a saját szavaimat tartalmazza. A benne foglalt részletek igazak és pontosak.”
Hírlevelünk sem nem bátorítás, sem nem követelés – a most 70 éves Anne Perry akkor és úgy néz szembe a 15 éves és 8 hónapos Juliet Hulme tetteivel, amikor és ahogy akar. De mivel nem akar, ezért alighanem sajnos arra sem derül fény soha, hogy valójában ő és Pauline Yvonne Parker (vezetékneve az anyjáé – csak a gyilkosságot követően derült ki, hogy az apja, Herbert Detlev Rieper és az anyja hivatalosan nem voltak házastársak) mit értettek azon, hogy „rendkívül közel” álltak egymáshoz.
Fél évvel a tragikus eset előtt, 1953. decemberében – Juliet Hulme édesapjának ösztönzésére – Honora Parker (azaz Mrs. Rieper) elvitte kivizsgálásra a lányát Dr. Bennetthez, aki Pauline-nál „nyilvánvaló homoszexualitás”-t állapított meg. A lány naplójából úgy tűnik, hogy az anyja konkrétan nem közölte vele a „diagnózist”, csupán homályos utalásokat tett arra, hogy az egészségi állapota romlott (értsük ezt jelzőként is!), és arra, hogy ez a Juliet Hulme-val való barátkozásának a következménye. Ráadásul azzal fenyegetőzött, hogy teljesen eltiltja Pauline-t Juliet-től.
A korabeli szaksajtó természetesen „komoly” értekezéseket írt a lányok elmeállapotáról. Bő 50 év távlatából viszont – ellentmondva ezeknek a tanulmányoknak – az érintettekkel készített újabb interjúk nélkül is kijelenthető, hogy a (betegségként azonosított) másságtól való szülői rettegés áttételes félelmet szült a gyermekekben, ami nagyban hozzájárult a „10 leghíresebb új-zélandi bűncselekmény” egyikének elkövetéséhez.
De mindezek ismeretében vajon mit válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy ki hibázott és hol? Az ok a leszbikusokkal szembeni tolerancia hiánya? Egy, az ’50-es években történt esetet illetően ez értelmetlen felvetés. Akkor talán egy fiatal (ál)tudomány szűklátókörűsége volt a probléma? Ez még értelmetlenebb.
Az az igazság, hogy sehol nincs számonkérnivaló – még a kétségbeesetten szerelmes (legalábbis ha valóban ezt jelenti a „rendkívül közel”) lányokon sem. Egy ilyen bűncselekmény – az LGBT / LMBT domesztifikálásának ellenére, vagy talán éppen ezért – ma már nehezen lenne magyarázható.
És az anomália éppen ebben rejlik: a legkézenfekvőbb indítékként pontosan ugyanazt lehetne beazonosítani, amit a Parker-Hulme eset kapcsán a (szakmabeli és csak műkedvelő) kortársak a legvalószínűbbnek tartottak. Nevezetesen, hogy a cél mindössze az adrenalin-szint növelése volt.
Nos, ennyit a régmúlt (félmúlt) ostobaságáról. Boldog születésnapot Juliet Marion Hulme!

Juliet Hulme itt közölt, 1954. június 22-i és 23-i vallomása a christchurch-i városi könyvtárak levéltári anyagának szerkesztett változata. A kritikai megjegyzések részben az ügy tárgyalásának sajtóbeszámolóira, részben Julie Glamuzina és Alison J. Laurie Parker & Hulme: A Lesbian View című könyvére, részben pedig Dr. Reginald Medlicott esettanulmányára vonatkoznak, illetve ezeken alapulnak.

Szerda, Szerda, Szerda

Az ÉÁ-s szokásjog szerint az utolsó pillanatban, de eredményes döntés született a tegnap féléjszakába nyúló egyetnemértésen. A LÉNYEG: rendkívüli álÁtszálló szerdán 19 órától az Art-ban. Fontos, ajánlott, sőt kö-te-le-ző! Egyéni ajándékozásra és angyagi hozzájárulásra lesz mód. Találkozás ott és akkor...

Mentesítő szerelvény

"Valahol lennie kell egy restinek, egy külső vagy belső restinek, gondolta szomjasan Resti Kornél. Addig megyek, míg nem találok egyet. Addig megyek, amíg lehet, mert már üres várótermekben, kihalt temetőkben kószál a hír: a vasútállomásokon nem (sem) mérnek majd italt. Ezt jól kitalálták ezek, gondolta Resti. Az ezek különvonaton járnak, kibámulnak az elsötétített ablakon, néznek, befelé. És kitalálják, hogy márpedig ezentúl, ezen túl, mától, de örökké, nem lehet kocsmában inni, temetőben temetkezni, aluljáróban aluljárni, levegőn lélegezni. Létezni. Itt nem lehet élni, gondolta Resti, aztán mindjárt, hogy: de. De bizony. Azért is. Ha pedig majd ásványvizet mérnek a restikben és gombócfagyit a temetőkben, és a MENNY! ORSZÁGBA! invitáló röplapokat, egyszersmind ingyenes belépőket osztogatnak az aluljárókban, és szépen betolják alufóliával, eufóriával leplombált, fölvirágozott vagonokban Magyarországot az Európai Egyesült Államokba - menjenek, Resti marad. A resti marad. Csak találnék már egyet is." (Sajó László: Öt és feles)
Nos gondoltam idemásolom ezt nektek, egyrészt, mert ily szépet én bírok, másrészt meg ez csak egy kultúrvalami-blog, váljék épülésetekre barátim...

Más: október utolsó hetére még maradt egy kis kötelességünk, mondhatni közös cselekvési kötelmünk, mint hirtelen felindulásból egy Restirés epizódban már megfogalmaztam: ennek a Detty lánynak mégis csak kéne valami zsebkendős, könnyes-habzós foglalkozást rendeznünk. Megkerestem alattasokat és feletteseket és eddig sínen van az ügy, már csak a nagyja van hátra. Szóval, ami bizonyos, a zenészek közt lesz vállalható profi és vállalhatatlan amatőr, beszél Travelcsanel, hallgatják az egybegyűltek, előtte-utána-közben látványivás a helyszínen. No, szóval mikor is legyen a szeánsz eztet kell eldönteni...........NEKTEK!

Nem szeretnék fenyegetőzni, de van egy listám, rajta vagyon írva, kinek és mit kell megmozgatni. Remélem érthető voltam!

Üdv, restimengemúgysegéljem......

A nap dolgozója: BARÓTHY ANNA forgalomirányító

2004 telén – mármint a 2003-ból tovább gyűrűző periódusban – történt, hogy a hol séf, hol kukta Hegyi Béla az Újlipótvárosi Klub Galéria kávézójában rátámadt az állomásfőnökre. Hevesen mutogatott egy ifjú hölgyre, miközben azt ismételgette: „Nagyon tehetséges!” Mivel a tér-idő koordináták csak a vonzósági barométert működtették, ezért – egy rövid, de annál kínosabb bemutatkozás után – az üzemigazgatóság vezetője egy másik XIII. kerületi műintézménybe helyezte át ideiglenes székhelyét (a későbbi pályakarbantartó Füredi Tamással, a provideált kalauz Páhi Péterrel és a preferált ingyenjegykezelő Szabó Balázzsal).
Hogy a szóban forgó hölgy, vagyis Baróthy Anna és az állomásfőnök kapcsolata miként fajult odáig, hogy a nem túl szerencsés első találkozás ellenére együtt dolgoznak, arról megoszlanak a vélemények. Tény, hogy a következő évben sikeresen termesztettek együtt műtárgyat, 2006-ban Baróthy művésznő a csatlakozás-létesítési koordinátoron kitenyésztett egy különös kurátor-betegséget („Tamás! Letörött az ujjad!”), míg egy újabb esztendővel később sztrítartistaképzőt nyitottak. Mindezeknél is jelentőségteljesebb azonban, hogy b_ann 2008-ban felvette az átszállósok forgalomirányító-egyenruháját. Visszagondolva nem is nagyon érthető, hogy miért váratott ez magára ilyen sokáig…
Személyének fontosságáról, munkájának megítéléséről alighanem egy kollégája megjegyzései árulkodnak a leginkább: „Anna volt a felhajtó. Aztán szigorú volt. Jó szervező. ('Gyerünk, gyerünk befele!', 'Na gyeree máár!')”
Tevékenyégének legemlékezetesebb pillanatai a szexuális életstílus-szimulációhoz, illetve a kiépítkezéshez kapcsolódnak, ugyanakkor ő jegyzi a híres költői kérdést: „Hogyan lehet jogosítványt adni egy szőke nőnek?”

Kis éjszakai történelemóra 6. rész

Ahogy azt az üzemigazgatóság által felbérelt hisztoretrauta az előző történelemórán már jelezte, azzal, hogy az Éjszakai átszálló a Mozaik egy darabkája lett, ugyan növekedett az állomásfőnök játéktere, ám hátulütői is voltak a csatlakozásnak. Most arra is fény derül, hogy mifélék.

Azzal, hogy 2004-ben a Mozaik Összművészeti Fesztivál keretén belül valósult meg, az Éjszakai átszálló önkormányzati támogatása egyik évről a másikra az ötszörösére nőtt. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy egy ötnapos rendezvényre semmivel sem nehezebb elkölteni egymillió forintot, mint kétszázezret – úgy pedig különösen nem, ha a költségvetésből más, az átszállások emlékezetességét és zökkenőmentességét a legcsekélyebb mértékben sem szolgáló projekteket is finanszírozni kell. Merthogy – mondhatni természetesen – a sok pénznek ára volt…
Azért rosszra – teszem azt szereposztó kupé közlekedtetésére – nem kell gondolni. Az üzemigazgatóság – az anyagi javakban dúskálásért cserébe – olyan programok megvalósítását vállalta pluszban, amelyek alapvetően nem álltak távol a profiljától: nevezetesen kreatív gyermekfoglalkozások megszervezését és lebonyolítását. Más megközelítésben viszont igencsak átszállóidegen vállalásról volt szó, hiszen – mivel az óvodások és kisiskolások éjszakai tömegközlekedtetése sem túlzottan népszerű, sem kifejezetten etikus nem lett volna – ezek a programok a napfényes(nek tervezett) koradélutáni időintervallumban kerültek meghirdetésre.
Komoly költségvetési kiesésről persze nem beszélhetünk, hiszen a teljes büdzsé alig öt százalékát emésztette fel a mellékvágány építés. Lényegesen nagyobb volt viszont a presztizsveszteség: a gyerekjegyek ugyanis nem az üzemigazgatóság épületébe, hanem a Petőfi Ligetbe és a BKMH kamaratermébe szóltak. Így a gyakorló pölyike, T. Zsófia /35/ – és egy évvel később a gyakorló édesanya, Sz. Ágnes /41/ – minden kedvessége és bája csak és kizárólag a Mozaik Fesztivál, no meg a teljesen passzív Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza hírnevét öregbítette. Éppen úgy és amiatt, mint a már tárgyalt Átlátszó indok. És ez egy, a támadások folyamatos keresztüzében ténykedő intézmény esetében egyáltalán nem mellékes.
Ráadásul ezzel a mellékvágány-létesítéssel az üzemigazgatóság maga is hozzájárult a figyelem – egyébként sem csekély – megosztásához. (folyt. köv.)

Hol a hiba?

A fenti kínálatból melyik az a kötöttpályás látványosságelem, ami nemzeti (a jelképhasználat feltételezett indítékénál fogva), szocialista (a megvalósulás rögzített ideje miatt), ugyanakkor teljesen elcseszett - aminek viszont semmi köze sem a második, sem a harmadik paraméterhez, legfeljebb az elsőhöz?

A játékban az üzemigazgatóság dolgozói és rokonaik nem vehetnek részt - a többiek megtalálják a megoldást a Kiscsillag Kalendárium (Modern Művészetért Közalapítvány, Dunaújváros, 2006) 49., számozatlan oldalán.

Determinált zuhanás (előadja: az igazság bajnoka)

Ahogy az várható volt, mind a éjszakai honlap, mind az átszálló blog látogatottságában visszaesés tapasztalható az elmúlt 31 napban az ezt megelőző, hasonló kiterjedésű időintervallumhoz képest (ám hogy miért mindig 31 napot mérnek a szakemberek, az örökre titok marad). Ennek azonban – kivételesen – semmi köze a világgazdasági válsághoz, hiszen általánosságban is elmondható, hogy azokat az állomásokat, ahonnan nem indulnak sem menetrendszerű-, sem különjáratok, nemigen látogatja az utazóközönség… Az Egy Másik Távirati Iroda e hónapban is közzétette üzemigazgatóságunk előző 31 napjára vonatkozó adatait.

EMTI (2008. 10. 23.) A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) – a Google Analytics és (a változatosság kedvéért) az HiStats kapacitásának segítségével – nem pusztán reprezentatív, hanem mindenre kiterjedő felmérést végzett az Éjszakai átszálló elmúlt 31 napi forgalmára nézve. A kalibráció azt mutatja, hogy a peronok nem néptelenedtek el teljesen – annak ellenére sem, hogy az utolsó járat már bő másfél hónappal ezelőtt elhagyta az állomást.
A potenciális átutazók összesen 462 alkalommal keresték fel az átszálló honlapját, ami majdnem 15 ki nem bocsátott jegyet jelent naponta. Külön említésre méltó, hogy a kiürült állomáshely ellenére a jegyzett forgalmat nem eltévedt kalandorok bonyolították: ezt bizonyítja, hogy a visszafordulások aránya még ebben, a 2008. szeptember 22. és október 22. közötti holtszezonban sem érte el a 40%-ot – miközben az új látogatások aránya közel 8%-al nőtt, és így majdnem 60%-os. Igaz, a mért 38,1% visszafordulási arány 6,31%-al rosszabb, mint az előző időszak erre vonatkozó adata, ám például az állomáson eltöltött, egy utasra jutó tiszta átszállási idő 5 perc 7 másodpercről 6 perc 23 másodpercre emelkedett.
A számokat tekintve ugyan ebből a szempontból megkérdőjelezhető a kimutatások pontossága, de az bátran kijelenthető, hogy az átutazók többsége belföldi volt, és főként Budapestről érkezett az állomásra. A külföldi látogatók nem hivatalos versenyében Németország és az Egyesült Királyság fej-fej mellett halad – kiegészítésként ehhez csak annyit, hogy míg az előbbi az oldallátogatások számában vezet (3,67 vs. 2,67), addig a nagybritek lényegesen jobbak a webhelyen eltöltött idő tekintetében (átlagosan 5:30 perc szemben a 0:29 perccel). Az adatok alapján az is kiderül, hogy az európai lefedettség egyre nagyobb: elmondható többek között, hogy egy hollandiai látogatóval már ki van pipálva a Benelux államok sora is. Geográfiai előrelépésnek tekinthető továbbá, hogy egy, a Sydney Egyetemre bejáratos személynek köszönhetően már csak Afrika és az Antarktisz meghódítására kell koncentrálnia az Éjszakai átszállónak.
A blog esetében nem volt olyan mértékű a visszaesés, mint a honlapnál: az előző időszak 483 látogatója helyett ugyan csak 343 érkezett, és ez közel 29%-os visszaesés, ám ez a fővonalon majdnem 73% volt. A 343 turista összesen 973 műveletet eszközölt a vizsgált időszakban, ami viszont némi, az utazóközönség körében eluralkodó lustaságra utal, hiszen a hármas átlagot sem éri el a korábbi 3,4-hez képest.
A hazai látogatottsági arányok nem változtak, ugyanakkor a hátárainkon kívülre tekintve azt a tényt rögzítették a felmérések, hogy – az állandónak számító londoni és berlini lakosok mellett – elsősorban a közép-kelet európai országok nagyvárosainak polgárai érdeklődnek az átszálló kínálata, főként a Laszt Minit utak iránt. A KSH adatai viszont arra is rámutattak, hogy az újonnan indított Üzempszichiátriai Hírlevél – és ennek nyomán néhány csinos üzemigazgatóságai dolgozónő – a távol-keleti utazók, ezen belül Japán hím tagjainak figyelmét is felkeltette már.
A csinos lányok útvonalat erősítendő: az egész periódust figyelembevéve a legelszántabban Farkas Flóra utasellátó személyének köszönhetően jutottak el az állomásra a látogatók. Ezt a kitartást csak az utolsó néhány napban homályosította el A globális gumicukorteszt (ami vélhetően jórészt a nol.hu nem teljesen átgondolt béta verziójának tudható be).

A nap dolgozója: SIPICZKI BARNA térmegfigyelő-hobbimálházó

Munkatársunk személye és pályafutása ugyanolyan döntő argumentum lehet azok számára, akik az egyén genetikai determináltságára esküsznek, mint azoknak, akik a szociokikeletet tartják meghatározónak. Ám akár örökletes betegségről, akár családi szokásról van szó, az mindenképpen tény marad, hogy Barna már bő három esztendeje issza az üzemigazgatósági kávét. A restifeketét pedig legalább öt éve…
Ahogy a régi latin mondás tartja: Omnes viae pulpitum ducunt. Sipiczki Barna – aki nem titkolja, hogy rokonságban áll Pipiczki Lankával – 2006-ban a Minimal Kriminals-vagonból lépett az állomás peronjára. Ekkor talán még nem is volt tudatában annak, amit a szakemberek biztosra vetek: átszállási ideje években lesz mérhető, hiszen oly egyértelmű, hogy a nehéz objektek és a könnyed szituációk sínek menti turbulenciája az ő igazi világa.
Sipiczki Barnát térmegfigyelőként az éles szem és a gyors mutatóujj, hobbimálházóként a pontos érkezés és a még pontosabb távozás jellemzi.

Üzempszichiátriai Hírlevél No. 5

Szűk két nappal ezelőtt, a negyedik Üzempszichiátriai Hírlevélhez írt kommentjében arról adott tájékoztatást a forgalomirányító, hogy már a Távol-Keleten, közelebbről Japánban, egészen pontosan Oszakában is alkalmazzák az Éjszakai átszálló üzemigazgatósága által kidolgozott, speciális averziós terápiát. Csider István Zoltán ma publikált jegyzetében ennek újabb bizonyítékára lelünk. A kötöttpályás közlekedési eszközök alternatív használata mint fundamentum, a graffitizés mint művészetterápiás módszer, stb.
Elöljáróban két, a szöveg tartalmát, megállapításait érintő észrevétel mindenképpen szükségesnek látszik. Egyrészt, hogy a metró, így általánosságban a sínekhez kötött kocsi, mint hír(név)vivő médium – a tárgyalt összefüggésben – nem csak az alkotók ismertségbe-szállítását végzi: magát a műfajt is ez fuvarozta a köztudatba az 1960-as és ’70-es évek fordulóján, 1971. július 21-i érkezéssel (az ingyenjegykezelő a New York Times volt) – így tehát később a művészetvilágba és -történetbe is. Másrészt: mivel a graffiti egyirányú közlés, nem definiálható kommunikációként – ellentétben például a Street Art-tal. Az viszont tény, hogy van, és valószínűsíthető, hogy lesz is. Dunaújvárosban és Budapesten éppúgy, mint Oszakában. Legális és illegális egyaránt.

Népszabadság Online (2008. 10. 22.) A PEST-OSZAKA TENGELY. Nemrégiben letartóztattak egy magyar fiút Oszakában. A 25 éves fiatalember a vád szerint szeptember 4-én éjjel egy 16 méteres graffitit helyezett el egy metróra az egyik oszakai kocsiszínben.
Itthon már mínuszos hírben sem hozzák az újságok, ha egy magyar városban elkapnak egy firkászt, Japánban viszont rendkívüli jelenségnek számít a falfirka, mint olyan. Néhány ottani internetes portál már a letartóztatás előtt is arról írt, hogy latin betűs rajzok bukkantak fel több japán metrókocsin, de egyelőre nem tudható, ezekhez van-e köze a magyar srácnak, illetve a vele együtt letartóztatott szlovák és spanyol graffitisnek.
El lehet játszani a gondolattal: ha a Kiskörúton vagy a szentendrei HÉV-en japán írásjelek bukkannának fel, a magyar rendőrség hány hétig nyomozna, és milyen eredménnyel. […]
Az akcióművészetnek is beillő, a hiphop kultúrával igencsak bensőséges viszonyt ápoló graffiti igazi nagyvadai viszont nem a házfalak, pláne nem a legális festőhelyek, hanem az úgynevezett kötött pályás tömegközlekedési járművek, a villamosok, metrók, elővárosi vonatok. A lényeg a "fame", a hírnév, hogy fusson a rajz, vagyis hogy a város, az ország, a világ minél nagyobb részében ismert legyen az egyén vagy a művészcsoport neve. Amelynek dekódolásához olykor nem kevés háttérismeret szükséges.
Mindez persze rongálás, szabálysértés, bűncselekmény is akár, de: kommunikáció. Egymással, a várossal, a világgal. Ha úgy tetszik, a közterek visszafoglalása, amely irányzatra különben komplett iparág épült. Ha ma már csak pénz kérdése, hány darab és milyen minőségű óriásplakáttal tapétázza ki a várost a szupermarketlánc, ha afelett sincs igazi ízléskontroll, milyen falragaszokkal, cégtáblákkal súlyosbítja némely üzlettulajdonos a városképet; ha a maga módján szinte senki nem tiszteli a köztulajdont, milyen alapon várhatja el bárki tőlünk, hogy ne fessünk - kérdezhetik ezek a srácok. […]
A külföldi firkászok továbbra is ellátogatnak olykor Budapestre festeni, s a szubkultúrában valóban nemzetközi elismertségnek örvendő magyarok is tovább portyáznak, itthon, külföldön. Néha elkapják őket. Most épp Oszakában. Az illegális graffiti: van. Lesz is. Kitermelte a nagyváros.

Laszt Minit Sztálin sugárút 32.

A dél-oszétiai háború hadműveletei alighanem kisebb csapást mértek Gorira, mint amekkorával a Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma és Szamara között most létrejött megállapodás sújt le rá. Viktor Tarhov, a Volga-parti város polgármestere bejelentette: az orosz állam lemond tulajdoni jogáról és visszaadja Szamarának Sztálin – paramétereinél fogva a műfajban világcsúcstartó – luxusbunkerét, amit a helyreállítás után (immár panoptikumként) újra megnyitnak a nagyközönség előtt. A generalisszimusz-túrizmus tehát hamarosan kétirányúvá válik, megosztva a rajongók (vagy káromkodni vágyók) tömegét – és pénzét – Ioszeb Dzsugasvili szülővárosa és Joszif Visszarionovics pszeudófővárosa között. A Grúzia szívében pityergő szuvenyírárusok számára alighanem csekély vigaszt jelent a közlekedéskultúra iránt fogékonyak szolidaritása és erkölcsi támogatása – mert rajtuk kívül vajon még kinek lúdbőrözik jobban a háta egy páncélozott vasúti kocsi, mint egy 37 méterrel a földfelszín alatt található hálószoba láttán?

Üzempszichiátriai Hírlevél No. 4

Október 6-án – az első Üzempszichiátriai Hírlevélhez hasonlóan – még arról számoltak be a lapok, hogy David Duchovny, miután túlzott nemi vágyátol sikeresen megszabadult és elhagyta a rehabilitációs intézetet, máris új filmre készül. Bő egy héttel később viszont már az volt olvasható, hogy külön él a feleségétől. Mondhatni: tökéletes kiépítkezés egy szexelvonókúra után… Duchovny és hitvese, Téa Leoni szerdán rövid sajtóközleményt adott ki, melyben elismerik, hogy az a folyamatosan keringő pletyka, miszerint hónapok óta különélnek, igaz. Eddig – tették hozzá – azért tartották titokban a dolgot, mert meg akarták óvni a gyermekeiket. 9 éves lányuk és 6 éves kisfiúk ezek szerint eddig mit sem vett észre abból, hogy a vacsoraasztalnál üres egy szék...
Annak ellenére, hogy az őket ismerők hangsúlyozzák: a pár továbbra is közeli kapcsolatbanban van („Nagyszerűen kijönnek egymással” – állítja például az egyik New York-i szomszédjuk), a sajtó és a közvélemény természetesen már a jogi folytatás lehetséges részleteit taglalja. Ami a statisztikákat és bizonyos pillanatnyi tendenciáikat figyelembe véve egyáltalán nem meglepő: az utóbbival kapcsolatban kijelenthetjük, hogy idén a világot átölelő válási szezon őszre esik (nem is annyira Madonna és Guy Ritchie, mint például az augusztus 8-án kötött házasságukat máris felbontani igyekvő 300 sanghaji pár miatt), míg az előbbiek gyakorlatilag determinálják az amerikai frigyeket.
„A nyugati világ leggyengébb családjai az Egyesült Államokban vannak, mert nálunk a legmagasabb a válások- és az egyedülálló szülők rátája” – idézte az USA Today egyik 2005. július 18-i cikke David Popeone, a New Jersey-i Rutgers Egyetem szociológia professzorának megállapítását. A részben általa, ekkor publikált kutatások szerint bár az 1000 házas asszonyra jutó válások számában csökkenés mutatkozott az elmúlt két és fél évtizedben, ám ezzel együtt a házasságkötések is folyamatosan ritkultak – és ez a tendencia azóta is tart. (Ugyanerre az eredmény jutunk akkor is, ha adott esztendőben a teljes lakosság és a válók, illetve házasodók számának arányát vesszük szemügyre.) Így összességében továbbra is igaz, hogy az Újvilágban frissen megkötött frigyek fele eleve válásra van ítélve – pozitív jövőképet sugárzó kimutatások szerint csak a 40 százalékuk.
Más amerikai párok együtt maradásának mindenesetre növeli a statisztikai esélyeit, hogy – ha minden a hírügynökségek által felvázolt forgatókönyv szerint zajlik – Leoni és Duchovny eddigi kettő, illetve egy házasságának 100 százalékát abszolválja válással.

Születés és nap

Nina Persson kapcsán már elővételeztük az üzemigazgatóság egyik dolgozójának október 18-i születésnapját. Nem másról van szó, mint – csakhogy lássuk: az egy személyhez köthető városok kavalkádja nem svéd sajátosság – egy szegedi születésű pécsi hölgyről, a Budapesten élő dunaújvárosi forgalomirányítóról, Baróthy Annáról (aki természetesen nem tévesztendő össze az éppen ezeket a sorokat gépelő forgalomirányítóval: míg előbbi egy vonzó, fiatal nő, addig az utóbbi egy… nos egy férfi, sőt a járatok sűrűsödésekor inkább kettő; míg előbbi szezonálisan forgalomirányít, addig utóbbi a holtidényben is ezt teszi, némileg kényszeresen...) Világrajövetelének valahol a 18. és a 32. közötti évfordulóját – lélekben – együtt ünnepli Baróthy kolleginával az elhagyatott peronok népe.

Laszt Minit RO-Mania

Fél óra alatt átutazni Románián, ráadásul úgy, hogy át sem lépjük a határt? Hihetetlen, de lehetséges! Ha másként nem, hát a Clujban (mifelénk Kolozsvár) élő és dolgozó képzőművész-teoretikus, Joanne Richardson In Transit című videójának megtekintésével, ami „egy térbeli és időbeli utazás naplója, mely jelenkori szubjektív benyomásokból és a múlt gyermekkori emlékeiből áll. Az EU csatlakozás éveiben, Romániában tett utazás monológként reflektál az 1989-es forradalomra, a történelem átírására és a fogyasztói társadalommá válásra.” Irány tehát a Rottenbiller utca 35. a főváros VII. kerületében, az adott épületen belül pedig a Fiatal Képzőművészek Stúdiója. Ma este 7-kor. Jó utat!

Kis éjszakai történelemóra 5. rész

A magához térített hisztoretrauta három nappal ezelőtt elkezdte felvázolni a második, 2004-es Éjszakai átszállót érintő legfontosabb tényeket – azonban még messze nem ért a lényeges részletek sorának végére. Lássuk tehát, hogy a kiállítások már említett szakmai paraméterein túl mit érdemes még megjegyezni a „múltban oldódó akciósorozat”-ról!

2004-ben megindult egyfajta hagyományépítés és -őrzés is: az első Éjszakai átszálló R. Zoltán /34/ – modellügyileg ad hoc, egyéb paramétereit tekintve non-budget – divatbemutatóját, valamint a zománcangyalok által elővezetett sütés-főzést az eredeti szándék szerint még egyszeri, megismételhetetlen projektet foglalta magába, ám a tárgyalt évben már tudatosan, az említett események sikerének köszönhetően került be a programba egy újabb H. Béla-menü /31 – mármint H. Béla/ és az Átlátszó indok című , több szerzős kollekció-prezentáció. Ez utóbbit – a soros kollektív tárlat előkészítése miatt – a csatlakozáslétesítés-koordinátor az üzemigazgatóság területén kívülre helyezte, amit később igencsak megbánt. Két egyszerű indokot egyszerre taglalva eképpen magyarázta mindezt: „Boda Roziék Átlátszó indok című divatbemutatója az idei Éjszakai átszálló utolsó programja volt – ráadásul kettő az egyben, hiszen egyszerre elégítette ki a kortárs művészetekre kíváncsiak és a populáris élményekre vágyók igényeit. Hogy a műsorra nem a Kortárs Művészeti Intézetben került sor, arra van egy nagyon egyszerű indok: az icában másnap, június 4-én 18 órakor nyílott meg a (menetrendszerű) dunaújvárosi kollektív tárlat. Mivel az installálásra nem lett volna elegendő az a maximum 18 óra, ami egy Intézet-beli divatbemutató után a rendelkezésre áll, ezért kénytelenek voltunk a programot kihelyezni a Ligetbe. És pont ez az, amit soha többé nem fogunk megtenni. Hogy miért, arra szintén van egy egyszerű indok: mivel a lányok nem a Kortárs Művészeti Intézet előtt, hanem a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza mögött mutatták be az 5 fiatal tervezőnő kollekcióját, ezért a közönség, de még a – sajnos nem elég tájékozott – sajtó is a társintézményhez kötötte a produkciót. Ami viszont túl színvonalas volt ahhoz, hogy a PR- és reklámértékéről lemondhassunk. Tanultunk a hibánkból: soha többé nem megyünk sehova átszállni, maradunk az állomásunk épületében.” (Itt kell megjegyeznünk egyrészt azt, hogy 2008-ban – financiális okokból – nem került sor átszállós divatbemutatóra, lakmározás viszont volt – a szexuális életstílus szimuláció jegyében. Másrészt arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az egyes programokat ugyan az állomáson kívánják megrendezni 2009-ben is, csakhogy maga az állomás alighanem elköltözik eddigi helyéről...)
Az üzemigazgatóság – előre nem látható események hatására – 2004-ben alapította az Újraktár díjat is, amit elsőként K.-L. Zita /28/ és O. Richárd /30/ vehetett át, pontosabban élvezhetett ki. (A történeti hitelesség érdekében meg kell említenünk, hogy nekik kettőjüknek – noha ezt követően hosszú éveket töltöttek együtt – a 2008-as Averziós terápiát már nem kellett igénybe venniük...)
A programot tekintve hasonlóan fontos, hogy synus 2004. június 2-i Klick ’n’ Paste + Filter című live act-jával elindult az élő koncertek sorozata – ebben az évben ugyan ez volt az egyetlen, ám a következő esztendőkben egyre több és több került megrendezésre.
De talán az eddig említetteknél is lényegesebb változás, hogy ettől az évtől egészen 2006-ig a Mozaik Összművészeti Fesztivál idején és kontójára lehetett átszállni – ami pénzügyi szempontból ugyan megnövelte az üzemigazgatóság lehetőségeit, de sok más szempontból komoly problémát jelentett. Erről azonban részletesen majd a következő fejezetben… (folyt. köv.)

Üzempszichiátriai Hírlevél No. 3

Igaz ugyan, hogy az Éjszakai átszálló terapeutái és páciensei számára csak A gobális gumicukorteszt itt idézett részlete - annak is elsősorban az utolsó megállapítása - elengedhetetlenül fontos, ám ennek ellenére nekik is érdemes a forráshelyen végigolvasniunk Marosán György írását.

Népszabadság Online (2008. 10. 11.) "Ha szeretnéd, akkor most rögtön megeheted a cukrot" - tett le egy darab édességet az óvó néni a "gumicukorteszt" néven elhíresült kísérletben a 4 éves gyermek elé az asztalra. "De ha nem eszed meg azonnal, hanem megvárod, amíg elintézek valamit, akkor kettőt kapsz, amikor visszajövök". Az eredmény - első pillantásra - nem túl sokat mondott: voltak a kicsik közül, akik ellen tudtak állni a kísértésnek, és voltak, akik nem.
Az igazi meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor egy évtized múlva újra felkeresték - akkor már kamasz - kísérleti alanyaikat: megnézni, vajon mi lett belőlük. A vizsgálatok azt mutatták: akik kevésbé engedtek a pillanat csábításának, azok fiatalként önállóbbak, kiegyensúlyozottabb személyiségűek lettek. Akik viszont gyermekként nem tudtak parancsolni vágyaiknak, azokból depresszióval küszködő - nagy álmokat dédelgető, de semmit meg nem valósító - fiatal lett. Az életutakat tovább követve pedig világossá vált, hogy a csábításoknak való ellenállás meghökkentően pontosan előre jelzi a társadalmi siker jelzőit: a magas egyetemi felvételi pontszámot, a nagy jövedelmet, a jó egészségi állapotot, sőt a boldog házasságot…