No de történt már ilyen...

Kicsit szomorkás a hangulatom – de nem csak máma, hanem már egy-két napja. Látom az elhagyatott peronokat, az üres restit… A váróteremben sem a következő járatok érkezéséről, sem az előző utazás kellemetlenségeiről, vagy éppen örömeiről, szépségéről nem hallani csacsogást… Csacsogás – igen, alighanem ez hiányzik leginkább! Most – még – nincs szükségem, nincs szükségünk elemző értekezletekre, csak – akár vészjóslóan-, akár előrelendítően kritikus – észrevételekre, felvetésekre, kontextus-ugró ötletekre, kicsinységekre, rémhírekre, bármire… Bármire – mert magam sem tudom, hogy mit szeretnék vagy mit kellene hallanom. Persze egy váróteremben nem is azért hegyezi a fülét az ember fia vagy lánya, mert konkrét problémákra akar használható megoldási javaslatokat találni, hanem mert abban bízik, hogy az, ami elhangzik – legyen az kimondott szó, gondolat, sikoly, akármi –, átvitt- vagy szimbolikus értelemben választ ad az őt foglalkoztató kérdésekre.
Kicsit belémszállt – no nem a boldogtalanság, hanem az az érzés, hogy a problémákkal megint csak akkor fognak szembesíteni a szembesítőművészek (elégedetlen átutazók, közelben élő feljelentgetők és sértett artisták), amikor már esély sincs a menetrend megváltoztatására. Persze egy szembesítőművész életeleme éppen az, hogy – kihagyva a kompromisszumra alkalmas időszakot – a lehető legalkalmatlanabb pillanatban szembesítsen az őt ért sérelmekkel.
(Jó)magam viszont jobban szeretek mindenféle tereferét kihallgatni – a kreatív energiák ugyanis meglátásom szerint csak a váróteremben fejthetnek ki a jövőre nézve szinergikus hatást. (Talán leginkább ebből az utolsó, tragikusan konferencia-ízű mondatból látszik, hogy milyen magányosan üldögélek itt…)