Megint a külső...

A szombati utolsó állomásunk Sajó László költői estje volt. Verseit saját maga olvasta fel, zongorakíséret és a Dunaújvárosi Hírlap újságírója, Szabó Szabolcs kérdései mellett.

A személyes hangvételű, beszélgetős programot sokszereplős divatbemutató követte; ROZITIV, azaz Boda Gyöngyvér kényelmes, színes, bohém öltözékeit barátok, ismerősök mutatták be, többen közülük egy gyakorlott modell fellépésével és természetességével, lábainkon werebortega cipő-kreációkkal.
A talpalávalót a Mind szakmailag, mind emberileg zenekar (személyes véleményem szerint az egyik legjobb zenekarnév) szolgáltatta, de ez csak ujjgyakorlat volt a koncerthez képest, ami a divatshow után vette kezdetét. Mocskos rock and roll végkimerülésig, és a DJ-k még csak ezalatt kezdtek melegíteni...
Eliadesz és Sabazz biztos nem hagytak senkit a sarokban ücsörögni. Ti táncoltatok?

A Zajkabát

A budapesti KEPP Showroom lányai mosolyogva szemlélték Páhi Péter festékes akcióját, ám ők már tudták, hogy az alagsorban egy sokkal érzékenyebb szerkezet vár bemutatásra: a Kitchen Budapesttel (KiBu) közösen készült noisycoat projekt, mely egy mozgásérzékelős kabátot takar. A csoda-ruhát szombat este Jobbágy Bernadett öltötte magára, és minden mozdulatával új hangokat csikart ki belőle. "Jobb kéz hangot ad, bal kéz torzítja" - hangzottak az instrukciók azok számára, akik szerették volna maguk is felpróbálni a sárga-fehér öltözéket.

A táncos gyakorlott mozdulatokkal szólaltatta meg a szenzorokkal ellátott ruhát, az 5 fiatal textilszakos iparművész lányt tömörítő KEPP (név szerint: Tomcsányi Dóri, Havancsák Teréz, Hajdú Anett, Hofstädter Szandra és a dunaújvárosi Kovács Adél) pedig röviden mesélt megismerkedésükről a felvételi előkészítőn és a kibus fiúkkal, Sik Eduárddal és Kiss Lászlóval közös munkájukról.
Végül akadt bátor vállalkozó is, aki a kabát levétele után ennyit fűzött az innovatív designhoz: "Tényleg működik!"

A nép nevében

Politikai hevületeit mindenki kiélhette a pénteki nap első kiállításmegnyitóján: a Plágium2000 csoport behozta az állomásra az utcát, és felszólításukra a most ősszel gyűjtött választási plakátokjaikon pártszimpátiától függetlenül mindenki kedvére kiélhette magát. Szélsőjobb, zöldek, szocialisták, demokraták mind megkapták álbajszaikat, foghíjaikat, szövegbuborékaikat portréik köré, és ebben a nyájas utazóközönség aktívan közreműködött, és minden okuk meg is volt rá: a falon VANDALIZÁLJ! felirat hirdette, mi a teendője azoknak, akik megfáradtak a felnőttes vitákban és inkább pár tollvonással nyilvánítanának véleményt.

Erhardt Miklós kiállítása a Pincegalériában újabb játékra szólított, olyanra, melyhez azért némi képzettségre is szükség volt: Késmárky Szabolcs mutatta be, hogyan is kéne gitáron megszólaltatni a Protest Songbook egymás mellé sorakoztatott 20 akkordját (Sex Pistols - Anarchy in the UK, John Lennon - Imagine, Bob Marley - Redemption Song...)
Videóösszeállítást láthattunk arról, ahogy Graz utcáin alkotótársával, Dominic Hisloppal mutatják be a produkciót, továbbá helyett kapott még a Fordított kereszt videófelvétel, A spektákulum társadalma magyar hangsávja és egy igazán csak péntek estére szóló installáció, mely nem volt más, mint egy sor piszkos hamutartó Dunaújváros különböző vendéglátóegységeiből Elvágyódás címen.
A tegnapi nap tehát a politikáé volt, mely után fergeteges buli vette kezdetét...

Világhírű kortárs magyar képzőművészt!

Borsos Lőrinc neve sokaknak ismerősen csenghet, akik követik a kortárs magyar képzőművészet eseményeit - és nem, nem azért, mert létező személy lenne. Borsos János és Borsos-Lőrinc Lilla mostanában társadalmi kérdéseket feszegetnek, mint azt tavalyi nagysikerű Diákhitel tartozásom forintban c. festményükkel is jelezték.
A Pincegalériában az Átszálló első napján bemutatott két alkotás a magyar képzőművészeti szcéna mellőzött helyzetét szemléli optimistán: az aranyló Magyarország a szomszédos országok matt fényéből kitűnve és az aranyozott "H mint jellem" embléma már-már nevetséges nemzeti büszkeségre és elszántságra utal, hogy kicsiny országunk kitermelje magából a következő Vasarelyt vagy Moholy-Nagyot.
Elkészítésük nem volt egyszerű: az alkotópáros a megnyitón megosztotta velünk a megvalósítás nehézségeit, az aranyfüst makacs természetét és azt, hogy a nagy elánnak és energiaráfordításnak nem mindig lesz meg a kívánt eredménye. A megnyitón kialakult élénk eszmecsere során az egybegyűltek ezt mintegy a képzőművészeti színtér általános jellemvonásaként és az elszigeteltség problémájának forrásaként értelmezték, a művészek pedig kijelentették, hogy ők csakis művészi szempontból vizsgálták ezt a kérdést, tehát nem művészettörténészi, szociológiai vagy kurátori szempontból - ők csak láttatni szeretnének, kérdést felvetni, nem pedig megoldani azt, amihez egy egész intézményrendszerre lenne szükség.
Ugye komolyan hangzik? Egy aranyló Magyarország előtt mégsem lehet vállat vonogatni...