2009. május 24., vasárnap

Ki? Mit? Hogyan? = Pályabezárás?




Fogalmazzunk diszkréten: nagy a kussolás! De még az is lehet, hogy mink vagyunk résztájékoztatva a kérdésben, éppen ezért fordulok hozzátok tisztelve szeretett = szeretve tisztelt blogtársak, átszállóvédők, állástalan pályamunkások.
Valakinek honol e birtokában érdemleges info arról, hogy milyen szálon szövődik tova az Éjccakai Átszállások meglehetősen bizarr sorsa? Szerényen kimunkált, egy elhagyott vidéki vagonban felskiccelt összeesküvés tervemet még nem osztom meg a közösség tagjaival, de már papíron az árnyék átszállókormány, sínallatti mozgalmunk már javában faragja új kötöttpályánk talpfáit. Oszlassatok mozdonyfüstöt, ha van hiteles tudásbáziskútból merített tűzcsapotok. üdvöt, békét, peronigazságot mindenkinek. A Restirés legyen veletek!

2009. május 6., szerda

Üzempszichiátriai Hírlevél No. 9 /
Laszt Minit Pompomlány-Mentés


Nyugalom, e küldetés végrehajtásához nem kell hősnek lenni – sőt, a Hősök eddigi epizódjait sem muszáj újranézni azt kutatva, hogy hol lenne esély Claire Bennett (és így a világ) mielőbbi megmentésére. A homofóbok méginkább fellélegezhetnek: szerencséjükre Jamie Babbit 08-as átszállóba injektált, egy szexszimbólum szexuális diszorientáltságát elemző dolgozata nem szerepel a magyarnyelvű tv-csatornák e heti műsorán – a többi kanális meg nem számít, mert bár a film címét szinte minden országban félrefordították (a lengyel és a brazil kreatívok például kétszer-kétszer), de sehol sem úgy, ahogy márminálunkbabám. Ennélfogva a németül, finnül ésatöbbin megszólaló Megan Bloomfield megmentésére éppúgy nem érkezik utasítás a néző felé, mint az angolul beszélőére.
Első olvasatra az is jó hírnek tűnik, hogy Glenna Jennings gyakorlatilag mindenki helyett mentett már eleget, amikor digitális pigment nyomatokat készített. Csakhogy éppen Glenna Jennings az a(z ex)pompomlány, aki segítségre szorul – és ha a probléma mélyére ásunk, nyomban kiderül, hogy az maximum a fetisiszták egy jól körülhatárolható csoportjának a szívét tölti el megnyugvással.
Sokak szemében talán már az is pszichés betegségre utaló tünet, ha egy cheerleader (legyen ő akár flájer, akár bázis) Dosztojevszkijt olvas – ám a tanulmányi eredményekre vonatkozó statisztikai adatok azt mutatják, hogy ezek a lányok (mert mi most a hajrázófiúkat hanyagoljuk) a bálkirálynői korona mellett többnyire a jótanulójósportoló-oklevélre is hajtanak. Viszont ha közülük valaki egy vezérszurkoló lány és a csaj metadonfüggő pasija történetét a Bűn és bűnhődés parafrázisaként veti papírra – na, az már komolyan elgondolkodtat egy apátiában dagonyázó agyturkászt is.
Glenna Jennings kórlapján ráadásul nem a Gránit című regény az első bejegyzés. Az aktája szerint – az akkor még csak különös küldetéstudatnak látszó – lélekzavarodottsága először egy fotósorozatban manifesztálódott, 2003-ban: egykori hajárzósikereinek színhelyén, a gránit dombi gimiben (ahogy ő aposztorfálja: „alma matter”-ében – így, árulkodó két t-vel írva) dokumentálta az iskola cheerleading squadjának mindennapjait. Ezt követően, különböző projektek keretén belül egy szerteágazó, a hajrázólét jelentésrétegeinek, a pompomlány-jelenség kontextusának feltárásába kezdett, afféle művészi hajlammal terhelt oknyomozó fotóriporterként.
Ám a fent említett anyagok igazán csak Jennings 2008-as, a Fabian Cereijido által kurált, eredetileg 43 darabos művének tükrében válnak orvosilag relevánssá. Ez az UCSD Division of Arts and Humanities bábáskodása mellett születő sorozat ugyanis az első olyan, amelyen a művész felhasználta a saját, féltve őrzött cheerleader-kellékeit is. És ha már használta, minden esetben használta: azt a dresszt például, amely egykor az ő kis ruganyos testére simult, most minden modelljére ráerőltette – nőre, férfira, fiatalra, öregre egyaránt.
Bár a dolog vizuálisan csak alig hat éve tört a nagy nyilvánosság felszínére, az önmagát fotográfusként, íróként, kurátorként, galériavezetőként és pedagógusként meghatározó Glenna Jennings gyaníthatóan már közel két évtizede identitásproblémákkal küzd – pontosan azóta, hogy 1990 nyarán utoljára lépett ki diákként a Granite Hills High School kapuján. A válság éppen abból fakad, hogy a fenti listát hiába bővítené akár a végtelenségig, a pompomlány-uniformis, mint hétköznapi viselet egyetlen olyan társadalmi szerephez sem illik, ami egy, ma már a negyvenes éveihez közelítő hölgy esetében szóba jöhet: a fotográfus éppen olyan hülyén mutatna benne, mint a kurátor, de nem passzolna az üzletasszonyhoz vagy a vasúti kalauznőhöz sem (maximum a háztartásbeli szuperanyuhoz, éjszakánként a hálószobában, amikor a gyerekek már alszanak). Glenna Jennings szerepkatalógusából az idő éppen azt törölte ki örökre, ami meghatározza a tudatát: a gimnáziumi hajrázókislányt.
Az Egyesült Államokban az ötvenes-hatvanas évektől ugyan működnek hajrázó klinikák (mármint Cheerleading Clinics – tehát nem a frizurák trendiesítésére, de még csak nem is a rock-koncerteken összeszedett nyaksérülések ápolására szakosodott intézményekről van szó), megfelelő pszichiátriai osztályuk azonban ezeknek aligha van. A pompomlány Glenna Jennings megmentésére tehát valami más megoldást kell találni. Mégpedig mihamarabb, mert talán 2009. május 8-án pontban 15 óráig lesz már csak erre lehetőség. Mert ha Glenna a San Diego-i Seminal Projects galéria péntek délutáni megnyitójára a nyolcvanas évek végi pompomdivatnak megfelelően szabott, kék-fehér kis hajrárucijában érkezik, akkor könnyen úgy járhat, mint a kiállítása címével megidézett Raszkolnyikov. (Na jó, a fapados szibériai munkatábor viszonylag esélytelen, de egy összkomfortos kaliforniai elmegyógyintézet szinte garantált.)

 
Clicky Web Analytics